2017. December 18.

Á l d á s ! B é k e s s é g !

Isten hozott a Lábatlani Református Egyházközség honlapján

 
  Kezdőlap arrow Irott prédikációk
 
Kezdőlap
- - - - - - -
Hitvallásunk
Irott prédikációk
- - - - - - -
Lelkészünk
Fotógaléria
ALAPÍTVÁNYUNKRÓL
Közhasznúsági jelentések
GYÜLEKEZETI ÚJSÁG
Gyülekezetünkről
GYÜLEKEZETTÖRTÉNET
ALAPÍTVÁNYUNKRÓL
irott predikációk
Irott prédikációk
2009. február 15-i igehirdetés Nyomtatás E-mail
2009. February 14.

I.Kor.13:4-8;13

Máté 27:46

 

 

Szeretett Testvéreim!

 

A múlt vasárnapi igehirdetésemben elmondtam, hogy sok helyen, és sokféleképpen keressük a boldogságot: tárgyakban, a munkánkban, az anyagiakban, a műveltségben, stb.

 

Természetesen mindezek nagyon fontosak egy ember életében, de mi elsősorban az Úr Istenben bizakodunk, és boldogságunkat Benne találjuk meg. Őtőle kérünk erőt mindennapi problémáink megoldásához, Őtőle kérünk vigasztalást a fájdalmakban, a gyászban, azokban az élethelyzetekben, amelyekben emberileg NINCS megoldás, és kiút.

 

A boldogság megtalálásához egyszerű gondolkodás, és egyszerű életvitel kell. Nem szükséges nekünk nagy dolgokat véghezvinni ahhoz, hogy boldogok legyünk. Elég a mindennapi

 

                                   - 2 -

 

feladataink és kötelességeink hűséges ellátása, nem szükséges világrengető nagy dolgokra gondolnunk.

Olyan csodálatos az, amikor valaki egyszerűen, képmutatás és mindenféle szerepjátszás nélkül éli a maga szerény életét, elfogadva azokat a körülményeket, adottságokat, lehetőségeket, amiket kapott az Úr Istentől.

 

Amint Pilinszky János, a híres katolikus költő írja „Az egyszerűek imája” című írásában:

 

„Mintha az egyszerűség valami sajnálatos dolog lenne!
Pedig az igazság épp ennek a fordítottja. Épp ezért a legbonyolultabb intelligencia sem ér sokat, ha magjában nincs ott a lélek egyszerűsége, életadó ereje. Az egyszerűséget nemhogy ki kellene nőnünk; az egyszerűség kell, hogy életünk legbensőbb programja legyen.”

 

 

 

                                 - 3 -

 

Az egyszerű ember ki meri mutatni azokat az érzelmeit, melyek nagyon is emberiek, és mindennaposak, s az emberi léthez hozzátartoznak.

 A modern ember titkolja az érzelmeit, mert szégyelli azokat. Szégyelli kimutatni a szeretetét, mert azt gondolja, hogy ha ezt megtenné, maradinak, konzervatívnak tartanák a többiek. Pedig szeretet nélkül oly tartalmatlan és üres az életünk.

Egy művész szavait olvastam mostanában, aki ezt írja a szeretetről:

 

Azt szeretném, hogy minden, ami vagyok, a szeretetem legyen. A gondolataim, ahogy rá tudok nézni valakire, ahogy hozzá tudok érni a másikhoz… Tulajdonképpen a szeretet az élet. Csodálatos lehetőség ez, amit életünk vándorútjának idejére kaptunk. A szeretet maga Isten, aki végtelen; a szeretet mértékegysége tehát a végtelen. Vagyis nem lehet eléggé vagy túlságosan szeretni valakit. Talán lehet rosszul szeretni, de ebben az esetben már

                                   - 4 -

 

megkérdőjelezhető, hogy valójában szeretjük-e őt. Aki ki akar sajátítani, hasznot akar húzni a másik szeretetéből, az már nem a szeretet gyakorolja. Isten szeretetére Jézus Krisztus halálából következtethetünk."

 

Úgy gondolom, hogy ez a lényege a mi hitünknek, de nem csak a hitünknek, hanem az egész földi életünknek.

 Ha azt érezzük, hogy nem tartozunk senkihez, semmi közünk másokhoz, semmi kapcsolat, érzelem nem fűz senkihez, akkor ez valami iszonyatos ürességre és boldogtalanságra vall. Az embernek alapvető vágya, hogy tartozzon valakihez, érezze mások szeretetét, megbecsülését, és úgy gondolom, hogy ez a természetes emberi gondolkodás.

 

Ezt fogalmazza meg Ady Endre, a nagy magyar költő is Szeretném, ha szeretnének című versében: 

                            - 5 -

Sem utódja, sem boldog őse,
Sem rokona, sem ismerőse
Nem vagyok senkinek,
Nem vagyok senkinek

Vagyok: mint minden ember: fenség,
Észak-fok, titok, idegenség,
Lidérces, messze fény
Lidérces, messze fény

De, jaj, nem tudok így maradni,
Szeretném magam megmutatni
Hogy látva lássanak,
Hogy látva lássanak

Ezért minden: önkínzás, ének:
Szeretném, hogyha szeretnének,
S lennék valakié
Lennék valakié

Szeretett Testvéreim!

 

                                               - 6 -

 

A boldogságunkat úgy találjuk meg, ha tartozunk valakihez, aki elfogad minket, aki megbecsül bennünket, aki feltétel nélkül szeret minket.

 Nem mondja azt, hogy én akkor szeretlek, ha ilyen, vagy olyan leszel, hanem úgy szeret és úgy fogad el, amint vagyok. Olyan csodálatos, amikor találunk ilyen társakat, ilyen embereket.

De ne feledjük: az Úr Isten az, aki igazán elfogad, és feltétel nélkül szeret minket, mert Ő feláldozta Egyszülött Fiát a kereszten, azért, hogy nekünk örök életünk legyen.

Amint a Heidelbergi Káté 1. kérdés-felelete csodálatosan fogalmazza meg: „mi tenéked életedben és halálodban egyetlenegy vigasztalásod?”

„Az, hogy mind testestől, mind lelkestől, nem a magamé, hanem az én hűséges Megváltómnak, Jézus Krisztusnak a tulajdona vagyok, aki az Ő

                                      - 7 -

drága vérével minden bűnömért tökéletesen eleget tett…”

Ez az egy mondat kristálytisztán, és félreérthetetlenül jelzi számunkra azt, hogy az élet Isten tulajdona, tehát az életünkkel Istennek tartozunk elszámolással és végül Ő ítél meg minket úgy, olyan mércével, amivel mi, emberek képtelenek vagyunk egymást megítélni.

Ha ezt el tudjuk fogadni, akkor azt is tudjuk, hogy soha nem lehetünk magányosak, mert az igazi magány az, amikor az Úr Isten fordul el tőlünk.

Valóban félelmetes állapot a magány. Jézus legelkeseredettebb szavait is ez váltja ki: a magány, az elhagyatottság.

 "Uram, Uram, mért hagytál el engem!" - ezzel a kiáltással élte át talán a legmélyebben az emberi természet fájdalmát és veszélyeit. Átélte a magány legriasztóbb fájdalmát, s ő, aki minden szenvedést magára vett, ezt az egyet elviselhetetlennek találta.

                                             - 8 -

S igaz az, hogy a valódi magányban senki nem maradhat meg tartósan büntetlenül és bűntelenül.

A mai, modern emberre jellemző az elmagányosodás is. Ez is egyfajta válságtünet.
Talán furcsának tűnik az is, hogy a krízis, a válság és a megoldás sokszor mennyire egybeesik, milyen szoros kapcsolatban áll a kettő egymással. A kór, a betegség és a gyógyítás szervesen összetartoznak. Magányosak lettünk – talán azért van ez, mert nem tudunk magányosak lenni. Mit jelent ez? Jelenti azt, hogy az ember, aki a külsőségeket, a kinti ingereket hajszolja, előbb-utóbb elveszti belső fogékonyságát, hallását a csendre, képességét az elmélyülésre. Vagyis az ember elfelejt befele fordulni. S ezzel egyidejűleg veszíti el másik képességét is, nyitottságát a világ, a többi ember felé.

A magányos ember fordítottja az az ember, aki tökéletesen képes az Isten felé fordulni, vagyis befelé, a lelkébe nézni, de ugyanakkor ez teszi őt

                                 - 9 -

képessé arra, hogy kifelé tekintsen, és nyitott legyen az emberek felé.

Az Istennel élő ember éppen ezért csak látszólag válhat magányossá, vagyis lehet, hogy egy külső szemlélő úgy gondolja, hogy olyan magának való, olyan életidegen, olyan furcsa. De nem számít az, hogy mások mit gondolnak, és mit mondanak.

Mert az imádkozó, Istenhez forduló ember soha sem lehet magányos. Az imádkozó embernek a magányos fa lehetne egyfajta jelképe, ahogy gyökereivel a földben áll, s levelével lélegzik.

Gondoljunk csak a nagy magyar festő, Csontváry-Kosztka Tivadar festményére, a „Magányos cédrus”-ra.

Látszólag magányos ez a csodálatos színekben pompázó fa, de micsoda erő és élet van benne!

Mostanában olvastam erről a képről egy elemzést, mely azt írja, hogy „e megfoghatatlan szépségű, ugyanakkor időtlen szimbólumokkal telített

                                  - 10 -

festmény az egyetemes művészettörténet egyszeri csodája. Az újabb kutatások kimutatták, hogy jelképrendszerében benne rejlik a magyarok eredete és hitvilága, a keleti kultúrákkal való kapcsolata, valamint a világmindenséget jelképező életfa ősi mítosza is.”

Tudjuk, hogy Csontváry-Kosztka Tivadarnak prófétai látomásai voltak, (sokan ezt skizofrén elmebetegségnek tartották), megjövendölte az emberi civilizáció végét, és ezért ostorozta a korabeli ember romlottságát, kulturálatlanságát. Maga a festő is úgy vélte, hogy az isteni gondviselés festette meg vele ezt az életerővel teli, 5-6 ezer éves cédrusfát, melynek egyik ága kardot ránt és fenyegeti a világot.

A beteges, sebzett festőt is megszemélyesíti ez az életerővel teli fa, sőt, bizonyos értelemben azt fejezi ki, hogy az elesettségben, magányban, az életképtelenségben mekkora erő rejtőzhet. Sőt, a világ által bolondnak, megvetettnek, életidegennek gondolt emberek lélekkel, erővel, hittel teli

                                   - 11 -

emberek lehetnek, sőt, ők képesek igazán a világ megmentésére.

Az ÓSZ-i prófétáknak valósággal fájt koruk értetlensége, mint ahogyan Csontvárynak, a sebekkel teli, gyenge, és beteges festőnek is fájt a meg nem értettség.

A magányosság az Isten emberei életének a velejárója. A mai, modern korban az emberek gyakran belemennek átmeneti, ideiglenes kapcsolatokba is, csak azért, hogy ne érezzék a magányt. De ezzel még nagyobb bajt hoznak saját magukra. Mert a felületes, ideig-óráig tartó emberi kapcsolatok csak pótcselekvésre jók, tartós boldogságot nem tudnak nyújtani. Csak arra szolgálnak, hogy ne legyünk egyedül. De jó tudni azt is, hogy a befelé fordulás, a „pozitív magányosság” csak hasznos és jó lehet az ember életében, mert együtt jár az Istenhez fordulással.

Ha magányunkban tudunk élő, és állandó kapcsolatot teremteni az Istennel, akkor tudunk

                                        - 12 -

feleletet adni és megoldást találni a világ számára, s akkor válhatunk nyitottá a szenvedő, problémákkal küszködő emberek felé.

S igazából mi, hívő, keresztyén emberek tudjuk rádöbbenteni a világot arra, hogy nem az az igazán emberi élet, amelyben nincsenek szenvedések és betegségek. Én a múlt vasárnap is elmondtam, hogy tisztelem azokat az embereket, akik zokszó, és panasz nélkül élik az életüket, bármilyen nehéz és megalázó is az, mert az igazi emberséget tőlük lehet megtanulni.

Egy igazán hívő ember NEM AKARJA számon kérni az Istent, és imádságaiban nem azt kéri, hogy körülötte minden „happy” legyen. Hanem azért imádkozik, hogy amikor jönnek a küzdelmei és szenvedései – legyen elég türelme és ereje azokat elhordozni.

Erre a lelkületre csak a jó értelemben vett MAGÁNYOS EMBER KÉPES, tehát az, aki Isten

                                              - 13 -

felé fordul, még akkor is, ha a világ bolondnak és élet idegennek tartja.

Én azt kívánom, hogy az Úr Istenhez tudjunk fordulni és Őtőle erőt kérni mindannak az elhordozásához, ami fáj, ami kínoz és gyötör minket, és az életünket teszi elviselhetetlenné.

Ezért imádkozzunk!  Ámen

UTÓIMA: Kegyelmes Isten, Mindenható Atyánk!Add, hogy eljuthassunk arra a lelkületre, hogy Tehozzád fordulunk, Benned találjuk meg életünk értelmét, Tőled kérjünk erőt elhordozni mindazt, ami fáj, ami kínoz és gyötör minket.

Kérünk, segíts nekünk abban, hogy ne azzal törődjünk, amit más emberek mondanak, és gondolnak, hanem egyes egyedül azzal foglalkozzunk, hogy Te mit gondolsz, és Te mit vársz el tőlünk.

Te légy a betegekkel, haldoklókkal, szenvedőkkel! Te vigasztald meg azokat, akik lelki problémákkal, lelki sebekkel küszködnek.

Te légy velünk a jövő héten, minden fáradságunkban, küszködésünkben, igyekezetünkben, amit a Te ügyedért végzünk, a Te szolgálatodban teszünk.  Ámen.          

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

.      

 

  

   

  

 

  

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 
2009. január 18-i igehírdetés Nyomtatás E-mail
2009. January 17.
Szeretett Testvéreim!
Tovább...
 
KÓRUSTALÁLKOZÓ IGEHÍRDETÉSE Nyomtatás E-mail
2007. July 26.
81 ZSOLTÁR                 Szeretett Testvéreim! Kedves Kórustagok, Kedves Ünneplő Gyülekezet!

dscf1726_800x600.jpg




Tovább...
 
2007. JÚLIUS 22-I IGEHÍRDETÉS Nyomtatás E-mail
2007. July 22.
Fil. 2:13. SZERETETT TESTVÉREIM!                  Róm. 8:28.
Tovább...
 
július 15-i igehírdetés Nyomtatás E-mail
2007. July 22.
Szeretett Testvéreim!

Mi, emberek, gyakran egymás életét tesszük tönkre, nehezítjük meg. Sokszor úgy érezzük, elvándorolnánk egy lakatlan szigetre, ahol nem bánt, nem sérteget, nem háborít minket senki. De az is igaz, hogy nem élhetünk szerető társak nélkül. Hosszútávon mégsem lenne megoldás az egyedüllét, mert szükségünk van megértő, együttérző, gondoskodó családtagokra, embertársakra, akik osztoznak velünk a gondokban, bajokban, de az örömökben is.

 Szomorú és lehangoló annak az embernek az élete, akinek nincsenek társai. Aki nem tudja megbeszélni a vele történt eseményeket senkivel sem. Sokmindent el lehet viselni, sokmindenbe bele lehet törődni, de a társtalanságot, a magányt nem lehet sokáig kibírni.

Már szinte közhelynek számít az, hogy a szeretet nem pénzfüggvénye. Ez igaz is. Ha két ember kapcsolatában csakis az érdekek, az anyagiak dominálnak- akkor az a kapcsolat nem jelent igazi boldogságot. Mert előbb-utóbb mindegyikőjük rájön arra, hogy a szeretet a legfontosabb. Ha az hiányzik, akkor a legfontosabb hiányzik az életünkből.

Olyan jó lenne a szeretetünkről biztosítani a másik embert. Olyan jó lenne ajándékot adni önzetlenül, figyelmességből- csakis azért, hogy éreztessük: számunkra a SZERETET a legfontosabb. Olyan jó lenne egy jó szót szólni, de sokszor mi is kedvetlenek vagyunk. Csodálatos lenne egy beteget felvídítani, de mi is gyengének érezzük magunkat. Szeretnénk valakinek kezet nyújtani- de arra gondolunk, hogy vajon megérdemli ő, hiszen már annyiszor megbántott engem- vele fogjak én kezet? Olyan jó lenne óvatosan csukni be az ajtót- de televagyunk feszültséggel, és nem is foglalkozunk azzal, hogy a csládtagjaink már szinte a legkisebb zajra is összerezzennek.

Úgy szeretnénk apróságoknak is örülni, mert az életünk, a hétköznapjaink kis dolgokból, apróságokból tevődnek össze. De mi mindig nagy dolgokra vágyunk, és a kicsiket észre sem vesszük. Az apróságokért is hálásnak kell lennünk.

Hálásnak kell lennünk az Úr Istennek azért, hogy még van egészségünk, van feladatunk, amit elláthatunk, vannak családtagjaink, gyermekünk, unokáink, akik nélkül sivár lenne az életünk. Adjunk hálát az Úr Istennek a mai napért, az előttünk álló lehetőségekért, a szünidőért, a pihenés és a munka egyensúlyáért az életünkben. Ezt mind-mind az Úr Isten biztosítja számunkra.

Olyan jó lenne tanácsot adni a másiknak, de sokszor mi is tanácstalanok vagyunk. Félünk, hogy a jó tanácsainkat fölényességnek érzi a másik, és arra gondol, hogy milyen jogon ad ő nekem tanácsokat, hiszen a saját életét sem tudja rendbetenni. A jó tanácsok hasznosak egy ideig, egy határig, de ha azt túllépik, akkor már csak kioktatásnak tűnnek. Mi, keresztyének hisszük azt, hogy csak eszközök vagyunk az Úr Isten kezében. Ő tud nekünk igazi tanácsot adni- egy egész életre szóló tanácsot, mert a legnagyobb ajándékot adta nekünk Fiában, az Úr Jézus Krisztusban.

Olyan jó lenne apró túlzásokon, élcelődéseken nem rágódni, de nem tudjuk túltenni magunkat dolgokon, melyek fájnak, melyek időről-időre feltörnek a szívünkből. Az Úr Isten Szentlelkét kell segítségül hívnunk, hogy adjon nekünk erőt, türelmet elviselni a másik ember hibáit, tévedéseit, rigolyáit. Egyedül erre nem vagyunk képesek. De hisszük, hogy Isten segítségével-IGEN.

Olyan szép lenne, jó lenne egy jogos panaszt nem melegíteni fel újra és újra. Ami elmúlt, az elmúlt, az már a múlté. Azzal már nem lehet mit kezdeni, csak lezárni önmagunkban. Mégha százszor nekünk is volt igazunk, hallgatni arany-szokták mondani. Bizony, mennyire igaz az, hogy abból még nem esett baja senkinek sem, ha hallgatott, de abból már sokkal inkább, ha valami olyasmit szólt, amit nem kellett volna.

Olyan csodálatos lenne, ha nem tennénk szóvá azt, ha a másik ember hibázik. Az okos ember úgyis rájön, ha valamit nem úgy cselekszik, ahogyan kellett volna. Természetesen nem kell mindenben egyetérteni a másikkal, de az apró hibáit sem kell a fejéhez vágni, mert nem érünk el vele semmit, csak azt, hogy eltávolodunk egymástól. Az Úr Isten majd megmutatja nekünk a helyes utat, csak könyörögjünk Hozzá.

Sokszor úgy érezzük, hogy háttérbe szorultunk, és ezt elutasításként fogjuk fel. De az Úr Isten nem csak azokkal az emberekkel törődik, akik állandóan a középpontban állnak. Azok is fontosak Számára, akik háttérbe szorultak, vagy az élet perifériáján állnak.

Ha szomorúak és levertek vagyunk, olyan jó lenne ezt a hangulatot nem komolyan venni. Úgy tekinteni rá, hogy előbb-utóbb ez is elmúlik egyszer, mint ahogyan minden elmúlik, csak a szeretet marad meg. Ezért nem érdemes megsértődni egy félresikerült szón, egy meggondolatlanul kiejtett mondaton. Van úgy, hogy valami kicsúszik a szánkon, és nem is sejtjük, hogy ez a másikban milyen gondolattársítást indít el. De nem érdemes ilyennel mérgezni az életünket. Inkább találjuk meg az elismerő, dícsérő szót a jóra.

Ha valakit elismerünk, megdícsérünk, ezzel vissza tudjuk adni az önbizalmát és életkedvét valakinek.Az elismerés szinte szárnyakat tud adni a másiknak. De ha valakit megaláznak, olyan jól esik neki az együttérző szó! Gondoljunk bele: ha minket aláznak meg, olyan jó érzés, ha valaki együttérzően odafordul hozzánk, és megérti a bánatunkat.

De még a tréfás, humoros megjegyzéseknek is mekkora ereje, feszültség-oldó hatása tud lenni! Milyen kevesen vannak, akik alkalmas időben, egy-egy tréfás megjegyzéssel helyre tudnak rakni egy rosszul, rossz időben elhangzott szót, mondatot.

 Okos ember az, aki elismeri, beismeri az általa elkövetett helytelenségeket, nem pedig védi a saját hibáit, mert ezzel saját magát viszi egyre mélyebbre és mélyebbre. Szeretett Testvéreim! Örüljünk minden apróságnak!

Örüljünk a mai és a holnapi napnak. S ha ma hallunk olyan dolgot, amiben bizonytalanok vagyunk, merjük azt mondani, hogy még alszunk rá egyet. Még kikérjük az Úr Isten tanácsát. Még imádkozunk és könyörgünk Hozzá, hogy adjon világos látást, kellő időt, türelmet, és adjon erőt, hogy szeretettel lehessünk mindenkihez. Ezért imádkozzunk, Ámen.
 
igehírdetés június 17. Nyomtatás E-mail
2007. July 22.

SZERETETT TESTVÉREIM!

 

 

Mindannyian érezzük a jelen szenvedéseit.

Sokfajta nehézséggel küszködünk: családi, egészségügyi, munkahelyi problémák keserítik meg az életünket. Ezalól a keresztyének sem kivételek, hiszen sokszor talán még nagyobb és súlyosabb gondokkal küszködnek, mint a hitetlenek.

 

Mi azonban abban különbözünk a hitetlenektől, hogy nekünk reménységünk van, mely nem szégyenít meg. Még akkor sem, ha mások nevetségesnek tartják a mi reménységünket.

„A jelen szenvedései nem hasonlíthatók ahhoz a dicsőséghez, amely láthatóvá lesz rajtunk…”-írja Pál apostol.

A jelen szenvedései tehát ellentétben állnak a jövendő dicsőséggel. Ezt a témát Pál három pontban fejti ki:

1./ Előszöris a teremtett világ sóhajtozásáról ír: „a teremtett világ maga is meg fog szabadulni a romlandóság szolgaságából Isten gyermekeinek dicsőséges szabadságára…”

 

2./ Másodszor az apostol megemlíti Isten gyermekeinek sóhajtozását, mert nem csak ez a világ, hanem mi magunk is sóhajtozunk magunkban, várva testünk megváltására.

 

3./ Harmadszor szól a Lélek sóhajtozásáról, mert amiért imádkoznunk kell, nem tudjuk úgy kérni, ahogyan kell, de maga a Lélek esedezik értünk kimondhatatlan fohászkodásokkal.

 

A Lélek tudja igazán, hogy mit és hogyan kell kérnünk. Mi csak azt tudjuk, hogy „akik Istent szeretik, azoknak minden javukra szolgál…”

Sokszor nehezen viseljük el, amikor hibázunk, vagy nem tudunk elég jók lenni. Ha valami nem megy, vagy nem úgy sikerül, ahogyan szerettük volna, akkor csalódottak leszünk, összetörünk, letargiába, depresszióba esünk. Ezekben az állapotokban perceket, órákat benne lenni is hosszú idő, és vannak olyanok, akik éveket, sőt, évtizedeket töltenek el így.

Szembesülünk a korlátainkkal, amit sokszor életképtelenségnek könyvelünk el, mondván: mi nem erre a világra valók vagyunk. Ebből a gondolatmenetből eljuthatunk az önvád, a harag, a szorongás kínzó állapotába.

Nagyon nehéz ilyenkor elfogadni és hinni azt, hogy Isten ezeket az állapotokat is fel tudja használni a mi javunkra. Pedig ez így van.

Sokszor nem tudjuk felfogni, megmagyarázni, hogy Isten miért bocsát ránk betegséget, lelki szenvedést, amit még lehet, hogy nehezebb feldolgozni, elviselni, mint a testi kínokat.

Az Ige szerint tudjuk, hogy akik Istent szeretik, azoknak minden javukra szolgál. Isten nem akar vádolni minket, nem is akar lemondani rólunk, hanem a nehéz helyzetekben is bátorítani akar: „Gondolt ránk megaláztatásunkban, mert örökké tart szeretete…” -mondja a zsoltáros.

 

Jézus többször is elmondta azt, hogy Ő nem az egészségesekhez jött, hanem a betegekhez. Amikor gyengék vagyunk, akkor vagyunk erősek, mert minél üresebbek vagyunk, annál több hely marad bennünk az Úr Isten erejének. Ez jelentheti a győzelmet a nehéz helyzetekben.

Hálát kell adnunk Istennek, hogy Ő nem elítélni akarja az emberiséget, hanem megmenteni. Ezért küldte el Egyszülött Fiát ebbe a világba. De azt is tudni kell, hogy Isten Igéje azért ítél meg minket, hogy abba belenézve rádöbbenjünk gyarló voltunkra és megpróbáljunk másként élni, s ezáltal az örök kárhozattól megszabadulni. Ez a cél, amihez elérni igyekszünk.

 

Az egészen bizonyos, hogy a leghosszabb szenvedéseink is egyszer véget érnek. Mint ahogyan az egyik szép katonadalban megfogalmazódik: „Minden elmúlik egyszer, Minden végéhez ér, Minden december új májust ígér…”

Tengeren az apály nem húzódik vissza örökké, a dagály ismét visszatér. Az éjszaka nem borul ránk véget nem érő sötétséggel, egyszer felvirrad a hajnal, és ránk ragyog a nap aranyló fénye.

Lehet, hogy miket is súlyos próbára tett az Isten. Lehet, hogy elveszítettük azt, akit nagyon szerettünk. Lehet, hogy elveszítettük tárgyainkat, vagyonunkat, vagy a betegség fájdalmai kínoznak. Lehet, hogy a barátaink, ahelyett, hogy vigasztalnának, minket okolnak mindazokért a nyomorúságokért, amik értek minket. Sőt, még a családunk is hátat fordít nekünk és magunkra hagy minket.

Sokszor ott van a szánkon a panasz, amit a 445. ének szerzője így ad vissza: „Nem értettem, mikor szenvedni, sírni hagytál, hogy ha szeretsz, miért súlyt vessződ engemet?”

 

A Zsidókhoz írott levélben ott találjuk a választ: „Akit szeret az Úr, megdorgálja, megostoroz pedig mindent, akit fiává fogad…” Nyilván nehéz ezt elfogadni, de jó tudni, hogy az Úr Jézus Krisztus minden kínunkat és félelmünket már átélte, és érti is azokat. Hálát kell adnunk az Ő szeretetéért.

Egy lelkigondozó mesélte el azt, hogy amikor a depresszió mélységeit járta, egyik kollégája kioktatóan a fejéhez vágta azokat a szavakat, melyeket Jób barátja, Elifáz vágott oda a szenvedő Jób fejéhez: „Íme, sokakat oktattál, és a megfáradott kezeket megerősítetted; most, hogy rád jött a sor, zokonveszed; hogy téged ért a baj, elrettensz!”

 

Ez a lelkigondozó sokakon segített, és éppen azok fordultak el tőle, amikor ő szorult segítségre. Sok baj és nyomorúság közt hátat fordíthatott volna az Úr Istennek. De Isten megőrizte hitét. Meggyógyította a depresszióból, amikor az orvosok bevallották, hogy nincs segítség számára. Ennek ellenére nem bánta meg, hogy másokon segített, mert Isten mindig adott neki annyi erőt, amennyi mások segítsége nélkül is elég volt számára.

 

Milyen csodálatos lenne, ha egyre többen mondhatnák el magukról az ének szavait: „Sok baj között, erőd volt és örömöd, szárnyával takarva védett…”

 

„Akik Istent szeretik, azoknak minden javukra szolgál…” Még a betegségek, a szenvedések is. Lehet, hogy Isten nem gyógyít meg a betegségemből, mert a betegséggel is célja lehet, de még akkor sem tagadhatjuk meg Őt, ha nem úgy alakul az életünk, ahogyan szerettük volna. Máté evangéliumában olvassuk: „Nektek pedig még a hajatok szálai is mind számon vannak tartva.”

Egy fiatal hölgy mesélte önmagáról azt, hogy 33 évesen kemoterápia várt rá mellrák miatt. Félt, hogy 3 éves kisfiának anya nélkül kell felnőnie, és félt, hogy nem lesz elég erős, hogy kibírja a kezelést. Tudta, hogy Isten, a gyülekezet, a szerettei fontosak számára, a külsőségek, az öltözködés nem lényeges. Azután elkezdett hullani a haja. „Tudtam, hogy a hajam elveszítése nem fontos, mégis napokig sírtam miatta…” – mesélte, majd így folytatta: „Állandóan Istenhez imádkoztam, hogy a lényeges dolgokra tudjuk koncentrálni, de semmi sem tudott kizökkenteni a kétségbeeséstől. Tudom, hogy ez csak a hajam, de kérlek, vígasztalj meg segíts nekem. Könnyekkel a szememben kinyitottam a Bibliámat, és szemem ezeken a szavakon akadt meg: „Nektek pedig még a hajatok szálai is mind számon vannak tartva…” Addig a napig nem tudtam igazán hinni, hogy Istennek az ilyen apró dolgokra is gondja van, de ott, abban a pillanatban megértettem, hogy bármilyen kicsi, vagy bármilyen nagy is a problémánk, Isten törődik velünk és segít nekünk.”

 

Szeretett Testvéreim! Sokfajta nehézség keseríti meg az életünket. Sokszor úgy érezzük, hogy nem bírjuk tovább, mert a gondok elhatalmasodnak felettünk. De könyörögnünk kell, hogy legyen erőnk végighaladni azon az úton, amit Isten jelölt ki számunkra.

 

Mindannyian tapasztaltuk, hogy a várakozás milyen nehéz dolog. Várni egy új munkával kapcsolatos döntésre, várni egy orvosi vizsgálat eredményére, várni arra, hogy egy akaratos gyermek visszatérjen Istenhez- rengeteg időt töltünk el várakozással. Sokszor arra gondolunk, hogy mennyivel egyszerűbb lenne az életünk, ha Isten alkalmazkodna a mi időbeosztásunkhoz. A várakozás azonban hasznos is lehet. Ha visszanézünk eddigi életünkre, láthatjuk, hogy amíg várnunk kellett, megtanultunk imádkozni. Elkezdtük az életünket annak tükrében nézni, ami Isten elképzelése lehet számunkra. Megtanulhattuk azt is, hogy nem mindig tudjuk a helyes választ a körülöttünk zajló eseményekre- de Isten tervei jobbak és nagyobbak annál, amit mi valaha is el tudtunk képzelni.

 

„Akik Istent szeretik, azoknak minden javukra szolgál…” Bízzunk az Úr Istenben, mert Ő mindig hűséges volt hozzánk a múltban is, és hűséges lesz a jövőben is. Ezt a reményteljes üzenetet vigyük magunkkal.    Ámen

    

 
SZÉKES 2007. JÚNIUS 3. Nyomtatás E-mail
2007. June 07.
SZERETETT TESTVÉREIM!


Nagyon nagy öröm és felemelő érzés most jelen lenni közöttetek, ezen a csodálatos istentiszteleten, ünnepi alkalmon, amikor a székesi iskolát avathatjuk fel, és a Rákóczi-év jegyében a magyar történelem dicső pillanataira emlékezhetünk.

Több éves kapcsolatunk gyümölcseképpen vagyunk most együtt, erdélyiek, felvidékiek, anyaországiak, kifejezve a több országban, szétszórva élő magyarság összetartozását, egymás iránti felelősségvállalását.

Izgatottan és várakozással telve jöttünk hozzátok, erdélyi testvéreim, a Duna két partjáról, az egymással pontosan szemben lévő két településről: az anyaországi Lábatlanról és a szlovákiai Karváról, valamint Nagysápról, hogy tovább építsük azt a kapcsolatot, melynek nemcsak 3 éves múltja van, de -hisszük, hogy sok éves jövője is lesz.

A tavaly Lábatlanon, a Bartók év jegyében szervezett énekkari találkozón és kötetlen alkalmak során  olyan emberi kapcsolatok jöttek létre, olyan érzelmi szálak alakultak ki közöttünk, melyeket nem lehet szétszakítani.
Tovább...